tibor.hajdu

Igen rövid látogatást tettünk egy hirtelen ötlettől vezérelve a Velencei tónál. Sajnos idén csak idáig jutunk. Milyen szép is lenne ha tényleg eljutnánk Veneziába. Na szóval, drága párom kitalálta, hogy olyan jó idő van menjünk le a velencei tóhoz ebéd után. Az apropótját az adta a dolognak, hogy anyukámék már reggel lementek, csak úgy rajtaütés szerűen. A család, legfőképpen a kisfiam nagyon beindult ennek az ötletnek a nyomán. Ebédelni sem igazán akart. Persze a kutyut is vinni kellett. Az út rendben telt, leszámítva azt, hogy szegény eb ki volt kötve rövid pórázra a hátsó ajtóhoz. Na nem kell megilyedni, kényelmesen tudott feküdni, nézelődni. Kénytelenek voltunk ilyen "drasztikus" megoldásra, különben elég balesetveszélyes utunk lett volna. Állandóan az ölemben fészkelődött volna, s lévén, hogy én voltam a sofőr ez nem igazán lett volna jó. SZegény állatkánk, mivel nem igen szokott utazni, elég nehezen viselte az utat. Állandóan mozgott és nyüszített. El nem tudta képzelni mi történik most. Mihelyt megérkeztünk rögtön megnyugodott, mert felfedezte a barátját, történetesen anyukámék kutyáját Bejgli-t, aki történetesen Beagle fajtájú. Na itt megnyugodott Buksikánk, hogy mégsem marad egyedül. Nem mintha eza veszély fenyegetné, hisze ő a család kedvence. A kutyuk nyaralása nem volt igazán felhőtlen, hiszen a sok ember és jópár kutya, meg persze a nagy terület miatt pórázon kellett tartani őket (lévén elég szófogadatlanok, és nem szokták a tömeget). Így elmaradt a nagy rohangászás. Fürödni, viszont fürödtek mindketten. Buksikánk vizes megpróbáltatásait megörökítettem mozgóképen amit hamarosan fel is fogok tölteni. Szegénykémnek még szoknia kell a vizet, hiszen csak fürdetések alkalmával találkozik nagyobb menyiségűvel.